Ne sárgulj, fűzfa! I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Köd, köd, fojtó, tejfehér köd. Vagy másfél hete terpedt már a radauci síkon, meg a vizes, mozdulatlan erdőkben. Olyan sűrű volt, hogy még az árkok vonalát sem lehetett látni. Pedig máskor, az arborai út laposából jól kivette az ember a mieinket is meg a muszkáét is. A mienk a Csipornita púpjáról ereszkedett alá az arborai útig, onnét meg újra föl a Secului domboldalára, hogy azután a szétlőtt burlai méntelep mögött fölkanyarodjék a félelmetes Csiota elé. A Csiotán a muszka ült s kegyetlenül uralkodott róla a csángófalvakon és az egész radauci síkon. Ha köd nincs, az árkokban kellett volna fölcuppognunk a Seculuira. De hogy köd volt, hát az állások mögött bukdácsoltunk előre. A fülemben még ott csengett a harmincasok őrnagyának hangja, a fejemben számok, adatok zakatoltak. Hajnali ötkor félszázad huszonkilences veszi át a varrat-tartalék szolgálatát tőlük, három dob drótot kell átadnunk a felváltott harmincasoknak, tíz láda lövőszert, világítórakétákat, száznyolcvan kézigránátot. De jó nekik! Holnap este már a glitti tábor barakjaiban melegszenek. Mi meg? Ej, hagyjuk!