Négy negyed [antikvár]

A tanácsos ur lassan, ünnepélyesen emelkedett föl a helyéről. A sárga villanyfény előkelően csúszott meg hófehér frakkingjén és tört sziporkázó sugaracskákra az inggombok gyémántján. Minden szem feléje fordult és ezekben a kíváncsi szemekben melegen ragyogott a tisztelet, meg a furcsa ünnep hangulata. Ugy néztek rá ezek a szemek, mint a kifürkészhetetlen szándékú, de érzékelhető jóságú felsőbbrendűségre. A fülek kinyiltak, a kezek illemtudóan hulltak az ölekbe, vagy pedig mozdulatlanul hevertek a tányérok mellett, a fehér abroszon. A Fehér Elefánt különtermében meghalt a lárma, a vendégek lázas igyekezettel és megrágatlanul nyelték le azt a falatot, amely - elég tapintatlanul - éppen a legrosszabb pillanatban indult el végzetszerű utján a mohó gyomrok felé. A pincérek türelmes szobrokká merevedtek a széles üvegajtó előtt, meg a diszesen megterített hatalmas asztal körül. Néhány pillanatig élvezte a hirtelen-csönd ünnepélyességét. Jobb kezét rátette a piros borral töltött pohárra, kifeszítette a mellét és szeme körültapogatta az arcokat. Aztán beszélni kezdett. Hangja meleg, barátságos volt. Nyugalom, biztonság áradt belőle, de azért mintha sejtelmes-fényű zománcot kapott volna minden szava, a játékos-kedvű fölényesség zománcát.