Negyven prédikátor [antikvár]

Én, Kocsi Csergő Bálint, a reformata vallás kiérdemesült és elbocsátott tanítója és prédikátora, később néhai Bottyán János tábornok regiment káplánja, most a semminél is kevesebb földönfutó, közeledvén a két nagy kaszához: 77-ik évemhez, már nem kívánok emlékezni. A kutyáról vennék példát, mint ahogy az sohasem megy vissza az elkapart csontért, én is úgy hagynám magam mögött egész elmúlott életemet. Saját akaratomból sohasem fognék tollat, hogy leírjam a prédikátorok szenvedéseit, melyeket negyven évvel ezelőtt kiálltunk Pozsony és Komárom, Lipótvár és Theáté várbörtöneiben, kanyargós hegyi utakon szamarak hátára kötözve, a nápolyi kikötő vaskötélsodró műhelyeiben és a gályák padjaihoz láncolva. Nekem emléknek elég volna a gályarabok bélyege nyakszirtem alatt, égő fáklyák fekete ütései a testemen. A világ ne akarjon tőlünk további szolgálatot, érje be a tenger mélyéről felvetődő halottainkkal, véres poroszkálásunkkal Kaprakotta szikláin, a börtönfalra szegezett és ritkaságképpen mutogatott bilincseinkkel. Elég volt, mindenképpen elég volt. De főtisztelendő Séllyei István úr, szuperintendensünk és atyai barátunk a halálos ágyán megesketett minket, fiatalabb prédikátorokat, hogy leírjuk a történteket akkor, amikor egy nemzedéknyi idő már eligazított minden elfogultságot. - Kötelességünk ez - mondta - vértanú társaink iránt, hogy támadjon bosszúálló a mi csontjainkból, ultor ex ossi-bus nostris, és tartozunk figyelmeztetni az cljövendőkct,