Nélkül [antikvár]

Az erdő hangjai Lassan, kimérten bandukol az autóbusz a budai emelkedő széles útján. Araszol, mint lomha állat a hirtelen jött melegben. Bendőjében a máshová igyekvők: valahonnan valahová. Néhányan csupán: Gyér, fehér hajú nénike gondosan betámasztott botjával, ölébe ejtett kezével. Lefelé görbül a nyaka, a földbe fúródik a tekintete. Nyomja össze a sok-sok múlt, torlódnak egymásra, lerázni nem lehet őket majd ott, ott lenn Némelyik megállónál felesleges a lassítás is, egyhangúan, történés nélkül haladnak. A hátsó peronon két diáklány viháncol, versenyt csivitelnek a kinti madársereggel. Együtt örülnek a május végi délidő szokatlanul korai nyárhangulatával. Aranysárgára festi a napfény a házfalakat, a fakérgek mintázatát, a járdadomborulatokat, s dúsan, halványrózsaszínben büszkélkedve táncolnak a szir-mocskák a faágakon. Gyengéden egymáshoz súrlódnak, kipirulnak, elfehérednek, vidáman incselkedve a könnyű szellő érintésével. Egy negyven körüli férfi ül a menetiránynak háttal. Lefoglalják hosszú végtagjai, izgő-mozgó kíváncsisága. Inas nyaka, szemgolyói, kezében tartott újsághengere mind külön tengely körül forgolódnak. Mint párját kereső galamb, hirtelen megdermed egy ponton, de néhány másodperc elteltével ismét beindulnak az apró idegrángások. A nő, aki felborzolta magányát, szintén a végállomás óta utazik, a középső ajtón szállt fel, és azonnal lehuppant a szemközti ülésre. Elővett egy könyvet a