Nélküled, veled [antikvár]

Maradtak az álmok Nincs már senkim, aki ismert téged, Apa. Elment Zsuzsi unokatestvérem, Imre bácsi fiatalabb lánya. Ő is elment. Az utolsó a sorban. Második kötetemben ott az ajánlás: „Apámnak és fiamnak". Kötődöm hozzátok, kapaszkodom belétek, fogom a kezeteket. És vágyom is, Apa, hogy a tőled kapott örökséget a fiamnak továbbadhassam. Gazdag örökség ez1 Hiszem, hogy az. Fiam most - örömteljes nekibuzdulás - családfát készít. Sajátságos, huszadik századi magyar sors: ti ketten nem ismerhettétek egymást. Más kérdés, hogy te már hetvenéves lettél volna, ha megéred unokád születését. De nem lehettél hetvenéves. Hatvan sem, ötven sem, negyven sem. A krisztusi kor küszöbén, harminckét évesen haltál meg, „valahol Oroszországban" Nem tudni pontosan, hol, mikor. Ami biztos, a voronyezsi áttörés után. Túlélőktől tudtuk meg, munkaszolgálatosként fogságba estél. És ott elszakadt a film Akartad az életet, akarták a halálod. Kevés tárgyi emléket hagytál nekem. Közülük az írógépedet eladtuk. Még javában egyetemre jártam, amikor Anya nyugdíjba ment. Szó szerint kenyérre kellett a géped ára. Később, sokkal később, már évek óta tanítottam a Műegyetemen, amikor megláttam egy hasonló Mercedes Primát Óbudán, egy írógépműszerész kirakatában. Megvettem. Hazahoztam, az első dolgom volt, hogy a fiamat melléültessem. Leütött rajta néhány betűt, ahogy kértem, de nem láttam különösebben megil-letődöttnek. Csalódtam. Pedig csupáncsak kicsi volt még ehhez. Es, nem először, nem utoljára, megszidtam magam: megint érzelgős vagyok. Mára már az itt maradt apatárgyak a fiamnak is ugyanazt jelentik, amit nekem.