Nem ezt ígérték [antikvár]

Szeretek utazni. Leginkább ismeretlen helyre. Az ismeretlen izgalmas, vonzó és titokzatos egyben, nem tudhatom, milyen meglepetést tartogat számomra, nem lehet előre felkészülni rá. Legjobban a hajnali indulásokat szeretem. Ülök a busz elején, hallgatom a motor zümmögését, az utasok halk du-ruzsolását, a lassítófék kattogó hangját. Egyedül az autóbusz műszerfalán lévő apró lámpák világítanak, mintha a jármű ezzel jelezné, hogy készen áll a buszvezetőtől kapott utasítások elvégzésére. A sofőr fehér inge halvány foltot alkot a sötétben, ami a légrugós vezetőülés szabálytalan, függőleges mozgása következtében hol felfelé ugrik, hol lefelé süllyed. Szememmel a sávelválasztó vonalak ütemes fel-felvillanását követem. Nézem, ahogy a semmiből felbukkan egy vakítóan fehér csík, a busz mellett fut pár pillanatig, majd eltűnik, hogy aztán a mögöttünk haladó járműveket kísérje. Közben újabb fehér csíkok érkeznek a sötétből és tűnnek el a végtelenben. A felvillanó vonalak ütemét olykor megtöri egy-egy egybefüggő fehér sáv, amely úgy kúszik a busz mellett, mint egy hosszú kígyó. A busz felhajt az autópályára. A mindent beborító, fekete massza egy idő után elkezd halványodni, előbb piszkosszürke, majd egyre vüágosabb lesz. Az ablak külső oldalán lecsapódó párafoltok jelennek meg, az út két szélén minden vizes és párás. Az út melletti földterületek felett fehér párafelhők gomolyognak. Sehol egy élőlény, semmi mozgás. Mintha egy másik bolygón járnánk. Aztán egyszer csak, olyan hirtelen, hogy az utazó fel sem tudja fogni, melyik irányból, megjelenik az első napsugár. Mindenhol harmatcseppek csillognak a fényben, mintha hatalmas drágaköveket szórtak volna szét a környéken.