Nem nőnek a fák az égig [antikvár]

Részlet a műből: "Van egy pillanat, kicsit napkelte előtt, mely még nem nappal és már nem éjszaka. Szünet van; már nincs sötét, de még nem világlik. Az alkonyainak nincs ilyen átmenete. Lépésről-lépésre közeledik. A sötétségnek meg kell küzdenie a fénnyel s akkor beáll az alkony. De ilyenkor nincs küzdelem, nincs győzelem, mikor a hajnal virrad. Ez bizonytalan és tétovázó. A homály lehull valamely erő hatalma előtt, mely nem nap és minden teremtmény pulzusa lassabban, lankadtabban ver. Egy ilyen tér és időnélküli percben fiatalember állt egy hajó fedélzetén, mely a Temzén vitte őt felfelé Tilbury felé. Tudta, hogy Angliába érkezett, abba az országba, ahol még sohasem járt. De érzései oly lazák, alaktalanok voltak, úgy érezte, mintha sehol sem volna. A hajó megállt, mintha soha többé nem mozdulna. A levegő és víz térsége színtelenül, bizonytalanul, érzékelhetetlenül és távlat nélkül vette körül. Ebben a fénytelenségben mindent barátságtalanul, tisztán és részletesen látott és mégsem tűnt semmi valóságnak. A tárgyak mozdulatlanul és valószínűtlenül függtek víz és ég között. Lassanként házak sötét körvonala látszott, melyeknek nem volt mélységük és nem volt árnyékuk, mintha kartonból lettek volna kivágva. A másik parton fák és gyárkémények jelentek meg bizonytalanul kutató tekintete előtt. A vizén hajók lánca, árbocok és kémények erdeje imbolygott. Lámpáik, melyek oly melegen világítottak az éjjel, sápadtan, gyöngén pislogtak, mint hulló csillagok. Minden mozdulatlan, csak egy kis fény cikázott, eltűnt, felvillant s újra eltűnt, talán valami kis bárka bujkál a hajók élei mögött, de nem tudta megkülönböztetni a többitől. Figyelte tűnő irányát, de nem érezte, mintha határozott céllal mozgott volna."