Nemes rozsda [antikvár]

GOZSDU ELEK (1849-1919) A magyar irodalom elég sokáig időzött a grófoknál. A múlt század negyvenes-ötvenes éveinek elbeszélői - még olyan kemény demokraták is, mint Pálffy Albert, Degré Alajos vagy Bérczy Károly - gyakran vezették olvasónéi-kat előkelő szalonokba, s érzékeny történeteikben romantikus szívkalandokba sodorták főúri szereplőiket. Választékos társalgás, ábrándos szerelem, lovagias fellengzés jellemezte ezeket a papírfigurákat; a valósághoz édeskevés közük volt. Az igyekvő fiatal novellisták egyike-másika tán nem is látott közelről eleven grófot, mint ahogy nem látott a divatlapok közönségének nagy része sem. Az arisztokrácia zárt világa a finomabb élvek tündérbirodalmának tűnt, melyre jól esett fölfelé kacsingatni, s ha a beszély-ben szereplő nemes gróf némi nemzeties hajlamot árult el, magyarul epedett kedveséért, s magyarul szólította inasát, akkor az olvasók hazafi-érzelme is kielégült. Grófokról írta elbeszélései egy részét Gozsdu Elek is, az a már nem egészen fiatal író, aki a nyolcvanas évek elején tűnt fel regényeivel, novelláival. De mennyire másféle grófok ezek! A színtér Gozsdu történeteiben is fényűzően előkelő: értékes délfrancia selyembrokátok, barokk rámájú hatalmas tükrök, bizánci ízlésű aranyos tapéták, ékszerdobozok és pókháló finomságú keszkenők keretezik szereplői életét, de ez az élet már csak haldoklás. Gozsdu grófjaiban