Nikodemus levelei [antikvár]

I. LEVÉL Drága Justus! Ez a betegség, Justus, teljesen tönkretett engem! Azelőtt egy erőteljes ember voltam, a környezetem iránt szelíd és megértő. Nem volt bennem semmi ebből az állandó ingerültségből, türelmetlenségből és abból az elviselhetetlen kényszerből, hogy állandóan panaszkodjam mások előtt. Csak most fedezem fel magamban egy ingerlékeny ember utálatos tulajdonságait, aki mint egy vadszőlő venyigéje, kész minden kerítésre felkapaszkodni, de minden kerítésre panaszkodik, hogy nem emeli elég magasra a nap felé. Azelőtt annyi mindenről tudtam lemondani — ma alig tartom meg az előírt böjtöket. Azt is elismerem, hogy most már senki iránt nem vagyok elnéző. Egyre jobban idegenek számomra az én chaberimeim a Nagy Tanácsban. Halálosan unom véget nem érő szóváltásaikat a tisztaságról és vitáikat az új halakák felett. Ezek a dolgok egyébként napról napra közömbösebbekké válnak számomra. Az ember egész életén át a lehető leggondosabban teljesíthet minden előírást és mégsem nyer vele semmit . Miért éppen őt érte ez a betegség? Az egész Törvény benne van a zsoltár szavaiban: „Tedd ember azt, amit a Legmagasabbeli tenned parancsol és Ö soha nem hagy el téged." Soha . . . Kevés ember van, aki olyan kitartóan böjtölt volna, mint én, aki annyira vigyázna a tisztaságára, oly sok áldozatot hozna, a halakákon és a haggadákon annyit elmélkedne. Itt valami nincs rendben. Bizonyára nincs annyi bűnöm, hogy a Legmagasabbeli ilyen szörnyű szerencsétlenséggel büntessen engem. Ámbár az írásokban ott van Hiob története. De ez az idumeai, először is nem volt hívő, másodszor nem tudta, hogy miként kell szolgálnia a Mindenható Sekinah-nak; azt is makacsul tagadta, hogy az ember vétkezik, ha szakadatlanul nem ügyel gondolatai és tettei tisztaságára. Végül pedig — a Legmagasabbeli őt magát sújtotta a szenvedéssel és nem azt a valakit, aki annyira drága lett volna Hiobnak, mint