Nincs emberem [antikvár]

Részlet a könyvből:"Miért éppen velem, miért , miért, hajtogatta Bitóczy, lába béna, képtelen mozdulni, értelme a kétségbeesett kérdésben kapaszkodott meg: miért éppen vele? Egyesek agnosztikusnak nevezték őt, s aki nem ismerte a kifejezés valódi tartalmát, nagyszerűnek, elegánsnak, igen, talán még elegánsnak is gondolhatta a minősítést, fontos, hogy jól hangozzék, Bitóczy pedig, amikor filozófiai bizonytalanságot fogalmaztak meg gondolkodásával kapcsolatban, dünnyögött valamit, elütötte egy gáláns bonmot-val, a bonmot olykor gálánsra, máskor esetlenre sikerült, közben magában annyit mormolt: honnan veszitek a bátorságot a minősítéshez?Némaságra vagyunk ítélve, bámulta a kirakatokat a Király utcában. Az omladozó kapualjakból áporodott emberszag tört elő, mélybe nyúló, körfolyosós házak, a gang, ahogyan nagyanyja nevezte ezt a világot annak idején, s Bitóczynak - nagyanyjára gondolva- a zongora jutott eszébe, a zongora (nyilván bécsi gyártmány), amely ott állt a nappaliban. A kitelepítés nyomorában ez kissé különösen hatott, mert a nappalit, Bitóczy emlékezett rá, agyaggal tapasztották, döngölt föld, állapította meg nagyapja, és felfedezőútra indult, hogy - mintha ez lenne a legfontosabb; talán ez volt a legfontosabb, bólintott rá fagyosan Bitóczy - deszkákat szerezzen a zongora lábai alá, nehogy elsüllyedjen a hangszer, mint a falubeliek mondták: a tapasztott sárban."