Nincs menekvés [antikvár]

ELOSZO Francesca már hatszáz mérföldet megtett hazafelé. Épp hajnalodott az erdő fölött, amikor meglátta a nőt, ahogy a fák közül a sínek felé futott. Öt órakor végül úgy döntött, hogy feladja és felkel. A fülkében állott, nyomott volt a levegő, a priccs olyan merev és keskeny, mint egy vasalódeszka, a vonat pedig úgy rázkódott, hogy azt érezte, a bensője kiszakad a helyéről. Arról fantáziált, hogy Seattle-ben belehüppan a saját ágyába, de aztán eszébe jutott, hogy nincs senki, akivel megossza azt. Kenneth földi maradványait egy Los Angeles-i tengerparton szórta szét. Hetvenöt évesen teljesen egyedül maradt. Francesca kimanőverezte sajgó testét az emeletes ágy alsó fekhelyéről. Teljesen felöltözve feküdt le aludni, arra az esetre, ha netán éjjel valamilyen vészhelyzet adódna. Felhúzta a cipőjét, a szuperkényelmes Nike-ot, amit futáshoz használt. A fia, Stephen csodálkozott rajta, hogy még mindig eljár futni, de ő esküdött rá, hogy ha egyszer abbahagyja, az lesz az a nap, amikor feldobja a talpát. Igazából már most is nagyon vágyott arra, hogy kinyújtóztassa a lábát, és kocogjon egy kicsit. Csak ne kéne ezen a hülye vonaton rostokolnia Az egész Kenneth hibája, Isten nyugosztalja szegényt. Ezzel az utazással a férfi végrendeletének tett eleget. Valamikor régen egy tizennyolc éves Los Angeles-i fiú északra, Seattle-be vonatozott, ahol letelepedett, majd később megírta a végrendeletében.