Nő a szemünkben [antikvár]

Tisztán emlékszem arra, amikor kialakult bennem a siker érzelmi fotója. Gyermeki őszinteségem, elesettségem és egy kedves, mosolygós arc tartozik hozzá. A tovaszaladt évek ködtükrén át megtörnek az emlékezés fényei. Sajnálom is, hiszen mesélni sokkal elementárisabb, őszintébb élmény volt. Késő őszi délután történt, amikor szívemben sérelmekkel és félelmekkel farkasszemet néztem azokkal a bizonyos fekete gombszemekkel. Mereven, könyörtelenül, sokat sejtetően fúródtak tekintetembe. Talán közönyük, szenvtelenségük volt az, ami visszariasztott. Már nem tudom... Egyvalamire azonban tisztán emlékszem: féltem, mondhatni remegtem, amúgy sem legendás bátorságom egy pillanat alatt szertefoszlott. Éreztem, a torkom lassan elszorul, kiáltani próbálok, sikítani, üvölteni, de megmukkanni sem vagyok képes. A szemek pedig csak bámulnak, hosszan, szüntelen.