Nóbel Árpád kalandjai [antikvár]

Részlet a könyvből:"Sokat gondoltam rátok, meg az egész hatodik B-re, pedig azóta alig láttam közületek valakit, s íme, most meg négyen ülünk együtt. Tizenkét esztendő... De meg is változott azóta minden... Fonnyadt, szelíd fiúk voltatok abban az időben, kevésvérűek és alázatosak. Rettenetes kaloda az a gimnázium. Na, én nem...Hisz emlékezhetsz, épp előttem ültél, milyen szálas legény voltam... Micsoda független gondolkodású... Csak addig voltam gimnázista, amíg a padban ültem; künn éltem a második életemet, a vígat, a férfiast, az igazit, s amikor reggel rejtelmes mosolygással beállítottam közétek, a Hajós-utcából jövet, úgy néztetek rám, mintha az Opera előtt hasaló szfinksz cammogott volna be lomhán, valami éjjeli lumpolás után.Rejtelmes voltam és mosolygó. Gacsalkovics, az osztályfőnökünk, dühbe borult, ha rám tévedt a szeme; én meg álltam a nézését szemhunyorítás nélkül s két szemgolyóm parallel állásban meredt az övébe; kissé fölvont szájam széle mellett vékony redő húzódott le az orrom cimpájától, az alsó ajkam meg kissé lepittyedt. Ez adta azt a sajátságos mosolygásfélét a képemre."