Nóbel Árpád kalandjai [antikvár]

Részlet a könyvből: Sokat gondoltam rátok, meg az egész hatodik B-re, pedig azóta alig láttam közületek valakit, s ime, most meg négyen ülünk együtt. Tizenkét esztendő ... De meg is változott azóta minden . . . Fonnyadt, szelíd fiúk voltatok abban az időben, kevésvérűek és alázatosak. Rettenetes kaloda az a gimnázium. Na, én nem. .. Hisz emlékezhetsz, epp előttem ültél, milyen szálas legény voltam . . . Micsoda független gondolkodású. .. Csak addig voltam gimnázista, amíg a padban ültem; künn éltem a második életemet, a vígat, a férfiast, az igazit, s amikor reggel rejtelmes mosolygással beállítottam közétek, a Hajós-utcából jövet, úgy néztetek rám, mintha az Opera előtt hasaló szfinksz cammogott volna be lomhán, valami éjjeli lumpolás után. Rejtelmes voltam és mosolygó. Gacsalkovics, az osztályfőnökünk, dühbe borult, ha rám tévedt a szeme; én meg álltam a nézését szemhunyorítás nélkül s két szemgolyóm parallel állásban meredt az övébe; kissé fölvont szájam széle mellett vékony redő húzódott le az orrom cimpájától, az alsó ajkam meg kissé lepittyedt...