Nyeregben a Konstantin-kereszt [antikvár]

Előszó Köszönet mindazoknak, akik benne vannak. Mindegy, milyen formában, de magatehetetlenül vergődnek, és napi 24 órában tenni próbálnak valakiért vagy valamiért. Bekötött szemmel egy sötét alagútban, aminek senki nem látja a végét. Nem azért, mert be van kötve a szemük. Csak mert az alagútnak nincs vége 1. Gyöngyöztek a homlokok. A levegő teljesen átvette már a munka szagát az ágy mellett. A csend pedig, amibe belehasított időnként a szívmonitor szirénázó hangja, mindenki számára kezdett hangos lenni. A coronaria őrzőben minden ágy nagy, zöld függörmyel volt elválasztva a másiktól, hogy a betegek nyugodtabban tudjanak gyógyulni, pihenni, vagy néhány esetben „nem" meghalni. Sem a jobb állapotú emberek, sem a hozzátartozók (akik egy-egy beavatkozásnál ugyan ki voltak küldve az intenzívről) nem voltak illetékesek bepillantást nyerni az elfüggönyözött ellátásba. Maga az őrzőszoba két részre volt osztva: egy hat ágyból álló intenzív és egy négy ágyból álló szubintenzívre, amit a pici nővérpult választott el. Minden ágynál egy monitor, infúziós pumpák és a terem közepén lévő ellátáshoz kellő gyógyszereket, eszközöket tároló kocsik egészítették ki a képet, amit a belépő némi aggodalommal nyugtázott - csak ide ne kelljen jönni! Kicsit arrébb kettő lélegeztetőgép állt letakarva a sarokban, mellettük egy helyszíni röntgen készítésére alkalmas eszköz, no meg egyéb beavatkozásokhoz való műszerek. Minden katonás rendben, zöld lepedőkbe burkolózva. És most csend volt, mert az egyik ágynál zajlott a munka. Igazából szótlanul, de valahogy a szemek, ha egymásra találtak, mindent kielégített. A kezekben teljessé vált az összhang. Az összeszokott társaság a munkát megosztva, a szigorú protokollnak megfelelően végezte. - Nándor, megkérem, adja ide az intubációs tálcát! - szólalt fel a doktor, majd folytatta a lélegeztetést. - Atropin jöhet még? - Igen, és még egy Tonogént is kérek! Közben a másik ápolónő ritmusosan nyomkodta a beteg mellkasát, hogy a szív munkáját pótolja.