Nyugat asszonya [antikvár]

Az idő? Azt hiszem, nem is fontos. Talán elég, ha megemlítem, hogy akkoriban tűntek fel az Egyesült Államokban az első Colt revolverek. A nálam lévő példányraj elég büszke voltam. Az öreg Curtiss ajándékozott meg vele, mikor elhagytam Council Buff-t. Ma már azt mondom, hogy a jó ember megtarthatta volna az ajándékát magának. A hely? Ennek sincs sok jelentősége. A szóbanforgó időszakban ezek a tájak úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikertestvérek. Alig volt belőlük két-háromféle. Ezenfelül hatalmas síkságok, úgynevezett prairek voltak még, ahová azok a kisebb indián lovascsapatok menekültek, akiknek meg volt a jó okuk rá, hogy senkit se engedjenek a közelükbe. Azután ott voltak még a hegyek, felhőkbe muló, havas csúcsaikkal, holdfénybe dermedt vonalaikkal, vagy szédületes szakadékok, melyekben vágtató hegyipatak harsogott és mindenféle sok-sok mellékösvény, ahol a szekér nem mindég bírta az egyensúlyát. Ami az én szekeremet illeti, igazán mintaszerűen jó kocsi volt. Nem mondom, megjárta már a tíz vagy tizenkétezer kilométerét, de fő jellemvonásai közé tartozott, hogy nem rázott és egész kellemesen nyikorgott. Akkori vagyonom, ezt elhihetik nekem, kényelmesen elfért a szekér bőrfüggönyei mögött. Természetesen nem panaszkodtam emiatt.