Nyugati krónika [antikvár]

1 AZ IFJÚ OTTO Szerencsére, az a természet rendje, hogy égnek nőjenek a fák, mármint a koronájukkal, nem pedig a gyökerükkel, noha egyazon törvénynek engedelmeskedve ágazik szerteszét ez is, az is. Még ha politikai csalók olykor átmeneti sikert érnek is el azzal, hogy elhitetik az emberekkel: eddigelé teljesen hamisan ítélték meg a fákat, és helytelenül bántak velük — magát a fát nem érinti az efféle zagyva beszéd. Ágas-bogas gyökérzete a mélybe igyekszik, lombsátra a mágasba, vizet és sókat szív fel az egyik, a másik fényt, harmatot és tápláló gázokat. így nő ég felé a fa, mindig olyan égbolt felé, amilyet fölé von a korszellem s az emberi belátás — néha komor, sötét, mennydörgés, majd villám hasítja át, eljövendő pusztulás és újjászületés előjátékaként. Végére jár az esztendő, korán alkonyodik. Krefeldben, Ladert mérnök lakásában Otto, a mérnök legidősebb, gimnazista fia a gyermekszobában kuksol, történelemkönyvével a kezében. Odakint, az ablakon túl, havaseső szitál, olvasni már nemigen lehet, noha jó negyed órával tovább marad világos a Rajna vidékén, mint teszem, a birodalom fővárosában, a hatalmasan elterpeszkedő Berlinben. Otto azonban az iskolai 5