o-Ai-san [antikvár]

Részlet a kötetből: "Fukuki befejezte útikészületeit és sietett vissza o-Ai-san szobájába. Alig két órája hagyta csak magára, mégis úgy tetszett, mintha már nagyon rég nem látta volna! S mennyire lehangolt volt, amikor elvált tőle! Könnyedén félretolta a shoji-t, benézett: kedvese még most is ugyanabban a helyzetben volt, kecses kis fejét vigasztalan elhagyatottságában tenyerébe hajtva, a távolba vesző tekintettel. - o-Ai-san!... - szólította Fukuki leggyöngédebb hangján. De semmi válasz, a legkisebb jel sem, hogy jelenlétét észrevette volna. Erre Fukuki hozzálépett, felemelte sápadt arcát, szerelmes tekintettel mélyen a szemébe nézett, majd megsimogatta és gyöngéd szavakkal próbálta vigasztalni: - Hogy érzi magát, o-Ai-san? Úgye nincs baj? Úgye már jobb valamivel? - Hogy érezheti magát a viharvert cseresznyefa? - Ó, bizonyára nem jól, de talán nem is oly rosszul, mint gondoljuk. Nem ejti őt kétségbe a vihar, mely megrázza, sem a szél, mely letépi minden levelét és virágját. Mindezt szívesen eltűri, mert úgyis tudja, hogy a tavasz visszatér és ismét csókjaival borítja el őt a napsugár s leveleinek zöldje és ismét betölti majd a levegőt gyöngéd virágainak illata. Ezért vár és remél, ezért készítgeti első bimbóit márciusra már a vígasztalan, zord télben. Isteni dolog a remény, o-Ai-san!... Miért nem akarja szívébe fogadni?"