Ó, Júlia! [antikvár]

Részlet a könyvből: "Délutáni aranysugár a mézszín kövön, erkélyem s szobám alatt maga az Éden köszönt. Kövön és köszönt? Akadna jobb rím ennél? Talán. Mindig akadt jobb rím. Az érzetet azonban tökéletesen leírta. Ez az erkély és fallal övezett kert volt saját kis mennyországom. Akárcsak a szobám. Együtt tökéletes menedéket nyújtottak egy magamfajta firenzei lánynak. Tizennyolc évesen már inkább egy házasságra és anyaságra érett nő voltam. Bizonyos dolgokban mégis kislánynak éreztem magam. A kert buja zöldjébe meredve feltört bennem az emlék, amikor három fivérem a fák és virágzó bokrok közt kacskaringózó ösvényen kergetnek engem, a kacagó gyermeket. A kert közepén álló bájos kis szökőkútból fröcskölik rám a vizet, mama pedig mosolyogva felpillant hímzéséből, és rájuk szól, hogy vigyázzanak a kishúgukra. Az ösvényt már benőtte a gaz, a szökőkút kiszáradt. Anyám és apám sorsára hagyták a kertet, amikor fiaik meghaltak. Mindig úgy hittem, hogy ezzel valamiképpen vezekelni akartak saját maguknak felrótt bűnökért. Olyan aljas bűnökért, amelyek miatt Isten elvette tőlük fiúgyermekeiket."