O tempora, o mores - CD-vel [antikvár]

ElőszóHálái adok az Istennek, hogy még emlékezni tudok, és van mire visszaemlékezzem!Bizonyára sokan gondolnak arra, hogy életük eseményeit autobiográfiában, regényben örökítsék meg. Történt velem valóban annyi minden, amire érdemes sorokat és időt pazarolnom? Tudok-e egyáltalán úgy írni, hogy mások számára is élvezhető legyen? Nem fakult-e meg olyan mértékben anyanyelvem, szókincsem, kifejezéseim változatossága, hogy erre a feladatra vállalkozni merészkedjem? - Megfelelő formát találtam-e magamnak ezzel az én-regénnyel? - Úgy gondolom, igen, hiszen csak élménybeszámolót tartok, egyes szám első személyben.Curriculum vitae. Istenem! De sokszor írattak le velem önéletrajzot. Mindegyiket a politikai áramlatoknak és érdekeimnek megfelelően fogalmaztam. Végre most azt írhatok, amit akarok, és úgy, ahogyan érzem. Valamit leírni, vagy megírni, két lényegesen különböző feladat. Nem egy napló sorait rovom most papírra, hanem élményeimet mesélem el úgy, ahogyan eszembe jutnak. Mennyi emlék tolul most hirtelen agyam aktív tárolójába.'Mi ezekből a fontos, mi a lényegtelen? - Igen, válogatnom kell most emlékeim tárházában, mert amit leírok, az írott szó, megmarad!Igyekszem - bár mint szakszövegekkel fertőzött orvos, sokszor nehezemre esik -elbeszéléseimet minél kevesebb idegen kifejezéssel tele tűzdelni. Ha mégis megteszem, szükségesnek tartom. Megkísérelem tehát gondolataimat, érzelmeimet egyszerű és érthető szavakba foglalni.Mindjárt az elején, máris felmerült bennem egy lényeges kérdés:Kinek írok egyáltalán? Ki olvassa el könyvemet? Kinek érdekes mindaz, ami velemtörtént?rEzen utóbbi kételyemet eloszlatja az a tudat, hogy Évám, időközben elhunyt, szívem mélyéből szeretett feleségem, kinek e müvemet is - mint annyi más alkotásomat - ajánlottam, még elolvasta kézirataim jó részét. Nagyon megértett engem, ha irányomba tanúsított türelme, megértése egyáltalán még fokozható volt. Gyermekeim, szeretett Écikém és Andikám, akik még tudnak annyira magyarul, hogy nagyobb nehézség nélkül átrágják magukat e sorok útvesztőin. De legyőzi-e kényelmességüket a kíváncsiság?Milyen volt apa fiatalkora?Hogyan látta ő azt a korszakot, melynek egy részét már együtt éltük meg?Aggodalmaim más okokból is fakadnak. Két kis unokám, életem megaranyozói, Lara és Marcel. Mit ismernek meg ők ezekből a gondolatokból? Elsajátítják-e valaha is a magyar nyelvet annyira, hogy képesek legyenek visszaemlékezéseim olvasására?Talán igen, talán nem. Nekik is szánom mindazt, amit itt papírra vetek, illetve computerem elektronikus gyomrába gyömöszölök. Szeretném, ha elolvasnák, és megjegyeznék maguknak, hogy mi sem voltunk mások - sem jobbak, sem rosszabbak -, mint ők. Értsék meg, hogy az a közhelynek számító pejoratív2 kifejezés - ezek a mai fiatalok - semmi más, mint üres demagógia. Ugyanolyanok voltunk mi is, mint ők, az akkori mai fiatalok, csak a történelem kulisszái és ismereteink változtak. Talán mi annak idején egy kissé színesebb és nagyobb képzelőerővel rendelkeztünk, mivel még nem fertőztek meg bennünket annyira a médiák. Egy táguló gömbhéj végtelenségében fantáziáltunk. Képzeletünket nem szorította össze a televízió képernyőjének négyszögletes abroncsa.Az, hogy valaki leüljön a tükör elé, szembenézve önmagával számadást vessen, annyit jelent, hogy eltelt egy korszak, amely összefoglalást követel. Szívesen teszem ezt. Nem csupán azért, mert talán ez által újra átélem a velem történteket.