Őfensége [antikvár]

ELSŐ FEJEZET. A fenséges asszony kegyesen mosolygott még egyet, beledugta orrát a kaméliabokrétába és visszavonult. A félkörben állt születésnapi küldöttség hajlongva, bókolva hátrált kifelé az ajtón. - Hű, be melegem lett, - mondta az udvari patikáriusné, a ki a felindulástól és túlságosan szoros fűzőjétől olyan vörös volt, akár a rézüst. A titkos tanácsosné még egy utolsót billegett, mint az imbolygó gyertyaláng. - Mon amié, - szólt a városi tanácsosné a titkos tanácsosnéhoz, mialatt az előszobában felhúzták sárczipőjüket - ez az asszony . . . - Őfenségének a herczegasszonynak teljesült az akarata, - jegyezte meg a titkos tanácsosné és pillantásával a patikáriusné felé vágott, a ki hátat fordítva nekik, a sarokban néhány gombot kapcsolt ki a derekán. A titkos tanácsosné elfintorította az arczát, mintha az orrát valami rossz illat csapta volna meg. Lefelé mentek a lépcsőn. Az udvari patikáriusné egy tallért dugott a portás kezébe. A hajdúnak egy tíz márkást adott. A születésnapi küldöttség sárczipősen, felkapott szoknyával loholt hazafelé a fasoron át. A patikáriusné elfulladva szuszogott. - Igen, - mondotta - ez megérte a pénzt. (A patikáriusné egymaga fizette ki a bokrétát.)