Olga Arbelina bűne [antikvár]

Lapok alsó sarka hullámos.
Most már tudta, ennek pontosan így kellett lennie: az asszony, a kamasz, kimondhatatlan meghittségük e téli éjszaka peremén, az űr peremén imbolygó házban, idegenül a sietős és kegyetlen emberi életektől nyüzsgő földgolyótól. Mindenek fölött álló igazságnak érezte ezt. Igazságnak, amely ezzel a lépcső fölött lebegő kékes áttetszőséggel, a Horda fölött remegő csillagképpel, az ő ég alatti irdatlan magányával fogalmazható meg. Senki ezen a földön, ebben a világegyetemben nem tudja, hogy ő itt áll, a hidegtől átjárt testtel, tágra nyílt szemmel... Tudta, ha valaki szavakba önti ezt az igazságot, az maga az őrület. Ezekben a pillanatokban azonban a szavak fehér párává változtak, és nem jelentettek mást, kurta ragyogást a csillagfényben...