Oniritti - Barlangrajzok [antikvár]

Minél beszédesebbek a székek, annál emberibbek rajtuk az emberek. Tehát még egyszer a színpad, vissza megint a színpadra, az elzárt, gyéren megvilágított sötétségbe és az előre egyeztetett csöndbe, a várakozásteljes csönd birodalmába (leszámítva a megfigyelők suttogását). Egyedül ülsz a csupasz széken, ülő szülés, amikor rád vetül a fény az apró spotlámpából, világos kör fölötted, kivágva a féltve őrzött sötétségből, és ez a kör bármikor zsugorodni kezdhet, összeszűkülhet, összesűrűsödhet, tenyérnyi folttá a választékod fölött, aztán hokikorong-kicsinységűvé, de azért gombostűfej-méretűre talán nem, a középső ujjpercedet világítaná meg. A fény tetszőlegesen keveset hagyhatna meg belőled. Egyelőre tígy ülsz ott, mintha végleg maradnál. Fejedet, mellkasodat előrehajtva, két kezedet a térdhajlatod alá cstísztatva, egészen a szék szélén, lóbálod a lábad, ez várakozásra utal, nyilván várni akarsz valamit, te, a féltve őrzött sötétség gyermeke. Nézelődsz is, jobbra-balra, mintha onnan vagy amonnan emberi mozgolódásra lehetne számítani. Valójában csak az a remény van, de az nem alaptalan, hogy a folyamatos lóbálástól kissé megnyúlik a lábad, és valamikor, szinte beláthatatlanul hosszú idő múlva, végre eléred a padlót, és le tudod tenni a talpadat. A fény úgy ül a fejeden, mint egy magas sapka, püspöki süveg, tutulus vagy hennin, fátyol nélkül. Arra gondolsz: csak kibírom itt, bezárva, kívül a színpadon. Tudod, hogy van egy másik sötétség is, inkább csak félhomály, gyengén elsötétített tér: a nézőtér, mely nem nélkülözi