Onitsha [antikvár]

A Surabaya, a Holland Africa Line kiöregedett, háromszáz tonnás hajója már elhagyta a Gironde-öböl piszkos vizeit, és Afrika nyugati partjai felé tartott, Fintan meg úgy nézett az anyjára, mintha először látná. Talán soha azelőtt nem érezte, hogy ennyire fiatal, ennyire közel áll hozzá; mintha sosemvolt nővére volna. Nem igazán szép, de olyan eleven, olyan erős. Késő délután volt, a napfény beragyogta az aranycsillogású sötét hajat, az arc élét, a magas és domború homlokot, amely meredek szöget zárt be az orral, az ajkak vonalát, az állat. A bőrén áttetsző pihék, mint valami gyümölcsön. Fintan nézte, szerette az arcát. Tízéves korában Fintan elhatározta, hogy azontúl csak a becenevén szólítja az anyját. Maria Luisának hívták, de azt mondták: Maou. Fintan volt az oka; mikor még kicsike volt, nem tudta kimondani rendesen a nevét, ez aztán rajta maradt. Kézen fogta az anyját, erősen a szeme közé nézett, és döntött: „Mától fogva Maounak foglak hívni." Olyan komoly arcot vágott, hogy az anyja egy percig válaszolni se tudott, aztán kitört belőle a nevetés, az a fajta őrült nevetés, mely olykor ellenállhatatlan erővel fogta el. Fintan is nevetett, így köttetett meg az egyezség.