Öreg diák visszanéz [antikvár]

A gyerekszoba ablakából el lehetett látni a szemközti üres telken tul, a debreceni nagy határig, egészen a Köntösgátig, ahol naponta vérvörösen bukott le a nap. Nagyon szerettem ezt a képet, a szürke és fekete nyárfákat, a magányos kutágasokat, az égen villanó varjusereget, amely alkonyattájt csapatostul huzott város felé. Házunktól jobbkéz felé kezdődött a Nagyerdő, apró, kifejlődni nem tudó fenyőfák szégyenkeztek a százados tölgyek és a girbe-gurba akácok között, a hires fasorban, amelyet még Simonyi óbester ültett, a huszárok szentje. A hálás Debrecen városa róla is nevezte el Simonyi-utnak. Ugy ültette őket, mint ahogy a katonákat állitják, minden tiz-husz fa után egyet a középre ültetett, ez volt a sarzsi. A nap már csak a bokrok, az alacsony ágak tetejét vonta tüzfénybe, a felhők szeglye halvány narancssárga szint kapott. Sötétebb lett kelet felé, itt-ott szikrázott már egy magányos csillag. Aztán csak halvány derengés jelezte a Köntösgát fölött, hogy pár perccel ezelőtt itt biboros ragyogás öntött el mindent, mohón kuszott elő a sötétség keletről és megvivta mindennapos, rövid, győzelmes csatáját a nyugati fénnyel.