Öreg erdő [antikvár]

AZ EMBER GYURMA A SAJÁT KEZÉBEN Az öregúr nyakába veszi a rábízott üzenetet, alárendeli magát neki, szolgálja, szem előtt van. A furfangos szerző különböző hatású képzeleti valóságok közé hív néhány száz oldalas agykirándulásra. Kezébe veszi a fantáziádat, megdolgoztat, kívánatos és rémes jelenetekkel borít el, amelyeknek a konfigurációja a szerző vágyainak és félelmeinek a politikájával magyarázható. Képeket szerkeszt, amelyek megzavarják az olvasó biztonságát, kinek pedig javára válik, ha eltéved közöttük, bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. Nem kap hipnotikus felszólítást tagjainak elernyesz-tésére, maradjon inkább éber minden érzékével. Elrejtőzhet a talányai közé, simogatja a törött, de már magához térő szomorúfűzfát. Dolgozik a vakond is, elvannak egymás mellett. A magyar férfi-átlagéletkor látványos túlszárnyalására szerzőnek nincsen semmi biztosítéka, márpedig tisztes aggastyánná kellene válnia ahhoz, hogy feleségét a nyugodt időskor, ötödik gyermekét pedig a biztos pálya révébe elkalauzolhassa. Legkisebb fia a kőkerítésen járkál, fára mászik, és a magasból lengedez, az apa alulról bámulja a fiát. Érdeklődve nézi az unokáit, rejtelmes ismerősök. Szerző a képzeleti városalkotás misszióját adta magának. Feláldozza a valóságost az imaginárius javára, az ő dolga csak az, hogy a szemlélet köve- te legyen. Az ilyen ember szabadkozva mosolyog, mint aki éppen távozóban van egy helyiségből. A győzni akarás elveszettség az ittlétben. De mi az a nagyképű ottlét? A halandóság tekintete akarásainkra? Mihelyt átengeded az akciót a szövegbe, át is segíted, kissé emelve, mint egy dámát egy kőfalon, hogy a cselekvő személy magára láthasson. Hát az öreg mit csinál? Szöszmötöl. Sírkö-vön lehetne felirat: elpiszmogott városunkban. Könnyű addig játszadozni, amíg vérre nem megy. De miért menjen vérre? Vajon ennek nem épp ellentéte a civilizáció? Jön azonban egy nála is torzonborzabb torzonborz, és csak annyit mond: hát aztán? Jó volt a hangulat, az ember nálunk jól mulat. Mit válaszoljon baráti köszöntésekre egy nyolcvanéves? Illik megköszönni, de mit is? Hát, hogy eddig életben hagyták, és néha kedves szavakat intéztek hozzá, meg azt, hogy vannak, és pontosan olyanok, amilyenek. Persze hogy tökéletesek, a maguk nemében. Már csak azért is, mert tökéletlenek és halandók, élnek tehát. És tették is ezt, ha már nem is teszik, de ha még belül vannak azon a körön, amelyre emlékezünk, ki így, ki úgy, akkor hát tiszteleghetünk nekik. Elvégre attól vagyunk, hogy emlékezünk rájuk, kortársainkra, és magunkra is egy kicsit. Ahogy körülnézek, egész jól összejöttünk. Az összeboronáló véletlen bölcsességét nem lehet eléggé méltatni.