Öregember szerelme [antikvár]

Részlet: Ülök a szobában, mintha ünnep volna, pedig igazában hét közepe és nézem, mint engedi le magát a hasas pók a lámpa közepéről, mint nyálaz maga alá, mint csusszan rajta, mint kaszálnak összes lábai, percre hogy marad meg nyugton, aztán kiszalad maga alól jobbra is, balra is, kapkod bele a levegőbe, mint cirkuszi mutatványos, de jobban érti annál, jobban, mert nem kapaszkodik semmibe, inkább mintha a levegő őbeléje kapaszkodna és támad alatta ágas-bogasan az útja, csak támad, mintha nem is ő maga köpné maga alá. Mondom, most nem dolgozom, hát ráérek nézelődni, nézem a pókot, mint nyugszik végre a kerek hálója legközepén és ahogy csak rája nézek, olyan nekem, mintha gerendától padlatig feszülne a háló keresztül a szobán, hogy az asszony ágyára csak azon keresztül nézhetek és ahogy a pók les a hálója közepén, úgy mozdulatlan ő is a dunna alatt és énrám figyel. Mint ahogy én rá. Mert ebben a szobában csak ketten vagyunk élők. Most a pók a harmadik. Ha csak ketten vagyunk, én nem mozgok, nem is szólok, hátha így összetéveszt asztallal, vagy székkel, vagy szekrénnyel és nyugton lehetek...