Örök [antikvár]

PROLÓGUS ELISABETTA 1957 májusa Elisabetta tizenhárom évig őrizte a titkot, ám most eljött az ideje, hogy elmondja fiának, ki az apja. Várt, amíg a gyerek elég idős lesz, de most már nem akarta tovább halogatni a dolgot. A fia megérde-meke, hogy megtudja az igazságot, ő pedig mindig rosszul érezte magát amiatt, hogy rejtegeti előle. Az idő múlásával egyre nehezebb volt magában tartani a titkot - olyan volt, mint egy dugig tömött bevásárlószatyor, amelyet az ember elcipel az első háztömbig, majd a másodikig, ám a harmadiknál már muszáj letennie. A mosogató mellett állt, a kávéját itta; a lakásban csend uralkodott, és nyugalom, mert a fia odakint focizott az utcán. Elisabetta felkészült a beszélgetésre, mert rájött, hogy újra át kell élnie élete, sőt hazája történelmének legborzasztóbb napjait, hiszen fiatalkora a ventennio idejére esett, Mussolini húszéves uralmára és egy háborúra, amely felforgatta Olaszországot, és amelynek során a jóból rossz lett, a rossz pedig gigászivá növekedett. Elisabettának könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte át magát a sírásnak. Remélte, hogy meg tudja értetni a fiával, hogy eddig miért nem mondta el neki. Az igazság sokkolni fogja, hiszen semmit sem sejt; külsőleg őrá hasonlít, mintha az apja génjei szinte csak a személyiségében mutatkoznának meg, nem a vonásaiban. Tekintete az ablakra tévedt, a mosogató fölé. A Trasteverétől a Vatikánvárosig terjedő látványt nézte, amit már behunyt szemmel is fel tudott volna idézni; egy egyedül csak Rómára jellemző