Örök nomád [antikvár]

Részlet a kötetből: "Köröskörül szakadozni kezdett az ég alja s nagyváratlanul megállott a sűrű hóesés. Reggeltől késő délutánig szakadt, szakadt, mintha valami hatalmas ápoló kéz egyszerre puhább vattacsomókba akarta volna pólyálni a harmadnapi veszett kézitusa színhelyén sebekként terjengő vérpocsolyákat... Már csak itt-ott sötétlett egy-egy makacsul átivódó vörös folt, lassacskán eltünedeztek azok is s akkor kiszenvedett harcos gyanánt meredt a makulátlan fehér szemfedő alá a rengeteg sík táj. Olykor-olykor varjúsereg vonult el nyugat felé, pár rekedt károgás kerengett le a szürkeségből s utána még észrevehetőbben triumfált a némaság. A fedezékben furcsa, földszínű állatok módjára csúsztak-másztak az állig bebugyolált katonák. Kazay Ubul töprenkedve bámulgatta őket, amint görnyedten, helyenként négykézlábra ereszkedve, vonszolták magukat a homályos árokodvakban. A főhadnagy fejében egyre lázas fantazmagóriák vonaglottak a vad verekedés óta. Gyötrelmes látásokat káprázott a szeme, a füle rémhallások elé csengett, a keze meg-megreszketett s agyveleje mintha véres páraburok alatt főtte volna a kíngondolatokat. ...barlanglakók, motyogta befelé... az ősember... tán ilyenformán nyüzsögtek a Neander völgyében...