Örök szomjúság [antikvár]

Részlet a könyvből: „Thespis kordéja", a kopott, zöldre festett maringotte nyikorogva, nagyokat zökkenve haladt a friss októberi esőtől vert országúton. Az elébe fogott két jószándékú gebe erejét meghaladó igyekezettel és feltűnő sebességgel húzta a komédiások mozgó otthonát, amelynek apró, zsalugáteres ablakán tarka, tépett rongyfüggönyt lebbentett az Alpok felől lelopódzkodó őszi szél. Recsegett, ropogott a komédiások vándorszekere a gödröktől teleszántott, felvágott úton, amelynek sarában még nem süppedtek mélyre az osztrák lovasok és a piemonti, meg francia győzők elvesztett patkói. Alig pár hónapja, hogy III. Napoleon szakállas gárdája, Victor Emánuel tarka ruhájú szabadharcosai és Gyulai táborszernagynak, az osztrák főparancsnoknak a monarchia minden részéből összeparancsolt csapatai kergették egymást a lombardiai síkságon és az ágyúk, trénszekerek, szerkocsik és málhahordók vasalt, vastag kerekei keresztül-kasul szántották az országutakat. Ha a maringotte bakján ülő széleskalapú kocsis, aki egyébként a vándortársulat „capocomicoja'", azaz mindenható igazgatója, hősszerelmese, pénztárnoka, kellékese, rendezője, karmestere és nyomdásza is volt egyben, kissé megerőlteti a szemét, talán megpillanthatja jobbra a magentai tornyokat, ahol az egyesült olasz-francia haderők az első csapást mérték Ferenc Józsefnek, az ifjú osztrák császárnak magabiztos, büszke seregére. A kocsis, azaz a capocomico azonban szemmelláthatóan nem törődött e pillanatban sem a hadi dicsőséggel, sem az olasz szabadságálmokkal. A zsineggel megpótolt gyeplőt türelmetlen kézzel csapkodta a meghajszolt lovak tajtékot verő hátához és hosszú, raffiából font ostorával úgy verte, korbácsolta a szerencsétlen gebéket, mint Haynau, az osztrák hiéna a bresciai asszonyokat. A lovakat nyilván megszállotta a vidék fölött lebegő hősi atmoszféra...