Örökös vándorlás [antikvár]

Részlet: A ködben úszó füzesek még tegnapról gőzölögnek, a felhők egyre magasabbra gomolyognak. A mélység, melyen átömlik a folyó, borús és áthatolhatatlan. A föld csupán sötét nedvesség, láthatatlan és esőtől terhes. A homály mögött zúg, morajlik a nádas; a holdfény elindul róla, megjelenik a sötétség fölött, elvonul és szétoszlik az éjtszakában, ahogy a nedvesség mindegyre jön és megy, jön és megy, benedvesíti a férfi birkabőrökbe burkolt hatalmas mellét és forró, duzzadt hasát. A borok gyapján átüt az izzadtság. Csepeg a nád, csepeg és bár sűrű a sötétség, tisztán látni, amint egy béka ugrál, közelebb, egyre közelebb. Még éjfél óta szaggatottan és messziről fel-felhangzik a kutyaugatás és a kakasok kukorékolása. Közben folyton közeli lódobogás hallik, tompán, mintha a föld alól, álomból jönne. Gyakori ébredései mintha hintáztatnák ebben a nedves sötétségben, amely hűvösségtől borzongó melle és bordái alá nyomul. Nem tudja megkülönböztetni a körülötte sűrűsödő sötétséget a benne levőtől, kerekre nyitott szemeivel a homályban mégse lát semmit. Bizonyos abban, hogy a feje fölött hallotta a béka ugrását, de nyomban utána elkapta az álom s minden elsüllyedt a birkabőr nehéz szagában. Felsőteste a bőrön pihen, asszonya feje mellett.