Örökség [antikvár]

I. RÉSZ A MÉLY SÖTÉTJÉBEN A kettős műszak után még javában aludtam, amikor az ügyeletes tiszt felrázott. Ki sem nyitottam a szemem, már felismertem pöszeségéről - az iszten fferjen meg - próbálta Horváth hadnagy a v hangot kipréselni megmaradt fogcsonkjai és cérnavékony ajkai között, melyeket arcizmai ismeretlen okból mindig a füle felé húztak. Hegyes állú arcának idétlen háromszöge akkor is groteszk vigyorba torzult, ha acélszürke szeme gyűlölettől szikrázott. Az átlagosnál jóval magasabb, vézna ember nálam alacsonyabbnak tűnt, mert rövidlátása miatt szüntelenül előregörnyedt. Szemüveget nem viselt, mert még szemészhez sem volt bátorsága elmenni, hogy felírassa. Először azt hittem, csak azért szállt rám, mert unatkozik, de addigra már úgy üvöltött, hogy beszédhibája kevésbé volt röhejes. - Pattanjon figyázba, ha magához szólok, Molnár! - a hangja dühtől remegett. 5