Ősök és unokák [antikvár]

L Fráter Elizeus, a kolostor alamizsnása, kapkodó lélekzettcl igyekezett fel a pincéből. Öreg volt már, a sietés nehezére esett, A toronyóra tizenegyet kongott, de a tomboló vihar elnyelte a hangját. ítéletidő volt. A villámok cikázó fénye nappali világossággal árasztotta el a földet és a magasból úgy zúdult a víz, mintha megnyíltak volna a végtelenség zsilipjei. A zuhogó eső utat tört magának az ablakréseken keresztül és többhelyütt kígyózva folyt be a kolostor folyosójára. Fráter Elizeus sorba zörgette a cellák ajtaját és megszegve az éjtszakára előírt szilenciumot, rekedt hangon kiáltozta: — A pincében a víz áttörte a csatorna falát, mentsük meg testvérek, ami menthető. A cellák ajtajai egymás után nyíltak ki és a szerzetesek gyertyákkal, virrasztó mécsesekkel felszerelve iparkodtak a pince felé. Loverini Alfonz régész, aki eddig nyitott szemmel feküdt ágyán, a szokatlan zajra ledobta magáról takaróját és néhány ruhadarabot kapva magára, a pince felé haladó páterek után iramodott, A gyertyák, mécsesek lobogó fénye sötét árnyékokat rajzolt a falra, A pincében már arasznyira állt az áradat és a mélyebben fekvő kriptában hadesi tóként bugyborékolt a piszkos, zavaros víz. Az atyák tanácstalanul néztek egymásra, — Szivattyúkat, csöbröket hamar! — hallatszott a gvardián hangja. — Lássunk neki a munkának! Az egyik fráter derékig ugrott a piszkos csatornavízbe és lábával kezdte keresni a nyílást, amelyen a víz a pincébe tört.