Őszi szerelem [antikvár]

Részlet: Körülbelül tíz esztendővel ezelőtt, a nyári szünidőben túristazsákommal a hátamon, magányosan kóboroltam a Weser környékén. Nem csináltam magamnak előre határozott útitervet. Ott helyben egyszerűen szóbaereszkedtem a falubeliekkel, akikkel találkoztam, vagy a kocsmárosokkal, ahová betértem és tőlük tudtam meg, amire aznapi útamhoz éppen szükségem volt. A másnapra sohasem gondoltam. Nem akartam beleesni a modern túristabetegségbe, abba a türelmetlen, rohanó törtetésbe, amely jóformán kizárja a nyugodt, zavartalan élvezetet, vagy legalább is legszebb részétől megfosztja. Nem kerestem fel a közismert látványosságokat sem, amelyeket a többi utas mindég a legjobban szokott dícsérni; megelégedtem szántóföld, legelő és erdő barátságos váltakozásával. Mindenfelé örültem a nevető, virágzó természetnek, amely fölé titokzatosan borult a felhőtlen, tiszta égbolt. Egy napon estefelé, azt hittem, hogy mindenféle ember lakóhelytől távol vagyok, az erdő közepén, egy dombtetőn váratlanul ódon épülettel találtam magam szemben. Biztosra vettem, hogy nem lakik benne senki, de amikor közelebb mentem, láttam, hogy rend és tisztaság uralkodik mindenfelé és az üvegtáblák is fényesen ragyogtak ki a szabálytalanul elhelyezett ablakkeretekből. Egyszerre elfogott a kiváncsiság, hogy megtudjam ennek a háznak a történetét és jelenlegi rendeltetését és éppen ezért megindultam a széles keresztúton, amely a titokzatos épület felé vezetett.