Bővebb ismertető
Mikor utoljára utaztam a vörös postakocsin, akkor alig töltöttem be harmincadik évemet és mindig virágvasárnapot mutatott a kalendárium.
Harsogva futottak a tisztavizű folyók kéktornyu városok felé és a boltozatos hídon a szokásos kőszent - tán a Nepomuki - kipödrött bajusszal állongott.
Az erszényemben aranytallérok voltak, amelyeken Ferenc József tar feje helyett egy hosszúszempillájú, keleti orru asszony képe volt. A távolban mindig muzsikáltak, mintha lakodalmat tartanának a szemhatáron egy mesebeli kis házban, ahová a kocsi igyekszik.
Másodízben ökörszájas, késő októberi napon ültem föl újra a vörös postakocsira, csak messziről követtem a rőt falkát, amelyben régebben lehetőleg elől nyargaltam a fák aranypénzével behintett tájon.