Bővebb ismertető
Idestova tíz esztendeje lesz, hogy Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel indult s tavasz végére már oda is ért az ablaka alá. Nem az élet színeivel festett vörös postakocsi volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a "tegnapok ködlovagjainak" társaságában, hanem az a másik fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gördül nyirkos sírkertek felé. Egy májusi hajnalon az óbudai regényes kisház előtt megfújta koszorúba-hajtott kürtjét a bakon ülő postakocsis és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Bánatos-vad, szép cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan fehéren hanyatlott hátra. Így vágott neki az utolsó kalandnak, a "nem ismert tartomány felé, honnan nem tér meg utazó. Macskafejű kövekkel kirakott, görbe budai utcákon , hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság hamar felejtő, feledtető ködében.