Papírhajók [antikvár]

A fehér faun A lány egy mohos sziklán ült, és az alkonyati szélben hajladozó cédrusokat figyelte szerte a dombokon. A dús füvű völgyekből felkúszott a virágok párás illata, a kelő újhold intő jelként függött a láthatár felett. A környező sziklákon paták koppantak, majd finomabban, mint az esti szél egy hófehér kéz suhant a lány vállára. Felnézett a képtelenül magas alakra: régi játszótársa, a fehér faun mosolygott rá valószínűtlenül kék szemével. - Régen jártál erre - köszöntötte. - Most is csak búcsúzni jöttem - mondta a lány. - Elmész? - Megszököm a szerelmemmel. A lány a legközelebbi völgybe mutatott: egy fiatalember baktatott felfelé nagy batyuval a hátán. A fehér faun szomorúan leszegte szarvait. - Ha így döntesz, nem kergetőzhetsz többé velem a fák közt, és nem játszhatok neked a sípomon soha már. Mondd, tényleg olyan szép a szerelem, hogy mindezt az ismeretlen jövőre cserélnéd? A lány megcirógatta a faun kecskeszakállát. - Jó volt a játék, de már felnőttem. A változás ereje sodor, így nem félek a holnaptól, bármit hozzon is. ;;, i • - Ha ilyen útra térsz, ott már a vörös faun játszik majd veled. Az viszont nem játék, amit ő játszik, és nem ismer könyörületet. Ha elmész, nem lesz visszaút. Ezt ne feledd! - Ég veled! - búcsúzott a lány. Indulni készült, ám a fehér faun elállta az útját. A hórihorgas teremtmény kétrét görnyedt, és keserves sírásra fakadt. Nem könnyeket sírt, hanem szétrajzó patakját a vérnek, mely lassanként mindenütt beborította, ahogy szép fehér szőrébe ivódott. A lány