Papírváros [antikvár]

és fáradt volt, annyira fáradt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, neinéz volt ez, mert mások nagyon is rajta tartották a szemüket, csapkolódó hajú virgonc lányok, élveteg fiatal nők, ki tudja kikhez tartozó, ragyogó, hatvannégy fogú fiatal fickók, akik őmellette a csapkolódó hajú virgonc lányokon is rajta tartották a szemüket, megfontolt, plakátokról, tévéműsorokból már ismert férfiak és úri hölgyek, mindegy is talán, hogy kik, ott voltak, és meg is baszódhatnak valameny-nyien, valójában annyit értett ebből a helyzetből, hogy egy filmfesztiválon egy híresre vergődött rendező nem alhat el csak úgy, persze, elalhat csak úgy, de másnap teli lesz a sajtó az alvó képeivel, nemcsak úgy, ahogy ráborul a karjaira, de látszik a fölakadt szeme, talán még a csorgó nyála is ott fog csillogni, sőt, szaglani a képen, láthatóan részeg, fogják írni róla, amiben persze lenne némi igazság, hiszen ivott, már reggeltől ivott megállás nélkül, és nem evett napok óta, napok óta csak ivott, bár az előbbi nem fontos, és hiába legfeljebb bort, délutánra elfáradt attól is a feje, a kibaszott boroktól, fáradt volt, életfáradt, már csak homályosan látta a sok okos embert, a kritikusokat és az ágáló, szakadt kinézetű művészeket, de hiába hangoskodtak, nem jutott el a füléig a hangjuk, néha rámutattak, olyankor lehajtotta a fejét, amiből azt gondolhatták, hogy rendkívül szerény férfiú, nyilván dicsérték is ezért, pedig mindössze arról volt szó, hogy nem volt szüksége sem dicséretre, sem kritikára, nem volt szüksége senkire és semmire, az őt körülvevő fesztiválpotyázókra semmi esetre sem, ez a fesztiválpotyázás végső soron valahol természetes is, ünnep számukra, a számára senkiknek, a megnyilvánulás lehetősége, a visszaigazolás, hogy léteznek, hát létezzenek csak, szendvics, ásványvíz, szendvics-ásványvíz-emberek, néha