Párhuzamos merülés [antikvár]

SZERDA Elmentek. Te sem vagy. Elfárasztott a házigazdai szerep. Minden szerdán dumaparti, felváltva a barátnőknél. Ma rajtam volt a sor. Tele a lakás S, L, M, XL és XXL méretű poharakkal, degeszre tömött hamuzókkal. Ha a szerteszét hagyott üvegek kongó üressége valami varázslat folytán átköltözne az asztalokra és a szőnyegre, azt mondhatnám, itthon vagyok, így inkább egy borzalmas sarki lebuj-ban érzem magam. Szerencsére csak két hónap múlva jön újra hozzám a csapat, addig van időm rendet rakni. Most inkább egy kicsit örülni fogok a csendnek. De lehet, hogy nem is lesz olyan nagy a csend, mert legszívesebben sírni lenne kedvem. Kicsit szeretném sajnálni magam, amiért ilyen fáradt vagyok, egyedül vagyok. Nagyon elmentél, hol vagy Gábor? És hol vannak az emberen azok a biztonsági szelepek, amelyeket néha jó lenne kinyitni? Nem, bármennyire is szeretnék - sírni nem tudok Hirtelen nem jut eszembe semmi szomorú. Fantasztikus, hogy micsoda zökkenőmentes, egyenesen tündérmesébe illő, nyugodt életem volt és van. Akkor csak ücsörögni fogok itt a fotelben, és aktívan teszem a semmit Megvan! Tudom már! Emlékszem, akkor is így ültem a fotelben, egyedül voltam otthon és sírtam a tízévesek őszinte, szívet tépő zokogásával. Patakokban folyt a könnyem és nagyon neveletlenül szortyogtam - zsebkendőm már akkor sem volt soha -, törölgettem az orrom és a szemem a ronggyá ázott blúzomba, közben kitartóan csuklottam a kimerültségtől. A tévében pedig temették Titót. Semmit sem tudtam róla, azt sem, hogy melyik ország államfője. De lehet, azt sem tudtam, hogy államfő Most is hallom a tévéből rám ömlő tömény csendet. Olyan csend volt, hogy látni lehetett. Döbbenetes lassúsággal kúszott a fekete tömeg a koporsó 5