Partomlás [antikvár]

1. fejezet Vilma fölfordította a Tarot kártya Nagy Arkánum tízlapos kirakásának utolsó kártyáját. Mosolygott: a kártya a Bolond volt. A derűs bolond, aki nem ismeri a félelmet, aki gondtalan függetlenségben és szabadságban, terhek nélkül vándorol a világban. Ő az örök zarándok, nincs is szüksége semmire, s nem is lopnak el már tőle semmit. Hiszen kinek is kellhet a csörgősipkája, a vándorbotja, s a batyu a hátáról? Vilma nézte a kártyát, de a mosoly lehervadt közben az ajkáról. Arra gondolt, hogy amíg arra törekedett, hogy ilyen, a „hermetikus filozófia" bolondjává váljon, addig valóban azzá is vált, s most nyögheti érte a büntetést. A világ anyagi javakat ajándékozott neki, de ő szétosztotta, mert „jó" akart lenni, s amikor rájött arra, hogy anyagi javak nélkül nem lehet boldogulni ebben a világban, akkorra a világ már nem ajándékozott neki semmit. Ez a Tarot-féle szépséges Bolond csak az álmok és illúziók világában érdekes, a mindennapok életére lefordítva bolondság. - Ha leporlana rólam az anyag - töprengett Vilma -, de úgy, hogy azért megtapinthassam a test örömeit! Hirtelen összegyűjtötte a kártyalapokat és berakta egy vastag levélborítékba. - Oltsd fel, mint egy drága ruhát, a Bolond benső létformáját! Alakítsd magad utána: az otthontalanság függetlenségével indulj el az idő útvesztőjében, ne félj, mert nem veszíthetsz el semmit; mindent elhamarkodhatsz és elbolondkodhatsz, már felszabadultál a kételyek rabszolgasága alól.