Páternoszter [antikvár]

Prescriptum Most Istenhez szólok, mint már sokadszor. Most a legün-nepélyesebben. Egy személyes confessioval szólítom Istent. Ez a regény tíínhet hatás vadásznak is. Nem azért íródott, hogy hatásokat érjek el, azért íródott, végre meg tudjak felelni önmagamnak. Ez a regény egy pályázatra készült, de nem az elnyerhető összegért, vagy mit tagadjam, azért is, hanem egy másfajta jutalomért inkább, mely pénzzel nem mérhető, s tovább is tart egy pályadíj forintocskáinál. Ez a regény néha kemény, néha sértő, de igaz. Ezt gondoltam, ezt gondolom. Azt hiszem, csak egy igaz regénnyel állhatok annak színe elé, akihez (most még csak lélekben) készülök, akinek édes terhét, mire kiteszem az utolsó mondat végén az írásjelet (ki tudja, melyiket?), már vállamon tudhatom. Ez a regény néha dühös. Azt hiszem, ez a düh és a rápazarolt minden energia majd elpárolog vagy átlényegül, amikor találkozom a saját keresztemmel, amit az idő, a beletörődés és a közöny sem tudott elsinkófálni az életemből. Ebben a regényben sokszor ismétlődnek a kételyek. Sokszor, sokféle köpenyegben. Mert a kételyek mindig visszatérnek, és kikezdik a tudatot, kikezdik a gondolkodást. Ismétlődnek, mint a szintek felfelé és lefelé menet a páternoszter szakadatlan köreiben.