Patyomkin cirkáló [antikvár]

SZEVASZTOPOL 1905 tavasza... Madzagra kötött cipőjét vállán lógatva, mezítlábos legényke haladt Szevasztopol felé. Hátán kemény kis vászon-bugyor fehérlett, kezében görcsös botot markolt. Szívós, inas, napbarnított vándorlegény volt, amilyen ezrével bandukolt akkoriban a nagy Oroszország végtelen útjain, keresve a jószerencsét - vagy menekülve a katonai behívójegy, a bírósági idéző-levél elől... Az út mellett színes virágdíszben bólogattak a citromfák, vastag levelüket nyújtogatták a eukaliptuszok, a füge-cserjék. A vándorlegény, aki a messzi Volga-vidékről jött, a végtelen gabonaföldek, s az ég aljáig nyújtózó legelők hazájából - versenyt fütyörészett a bogár után röpködő cinkékkel, s közben meg-megállott, mint a csodát látó gyerek. Letépett egy furcsa virágot, szétsimította ujjai közt a virágportól terhes szirmokat, s táguló orrcimpával szívta magába a soha nem érzett illatot. Lekapta ütött-kopott kalapját, hogy rabul ejtsen egy elvarázsolt tündérnek látszó pillangót. Lehajolt, s lelkendezve emelt fel egy követ, amelyben színes ásvány-erezet csillant meg a napfényben. Kocsizörgés verte fel az út csendjét. A függőkertszerűen művelt szőlők közül két mokány hegyilovacska szaporázta a lépést az országút felé.