Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Amikor 1922-ben Petre Sterian megkérte egy Grivita úti szatócs középső leányának kezét, éppenséggel nem volt az az előérzete, hogy a sors akarata irányította lépteit; másnap még el is dicsekedett vele, hogy megszédített egy gazdag leányt, elveszi feleségül, és házat épít a negyedben.
A dolgok azonban nem egészen így állottak. Jövendőbelije a serdülő évek során nemhogy nem forrott össze szüleivel és életmódjukkal, hanem egyre inkább elszakadt tőlük, amint az elég gyakran megesik. Házuk első emeletén volt a leány szobája, amelyet megosztott nővérével és húgával (a másik szobát szülei lakták, míg a földszintet a bolt foglalta el). Közös szobájuk ablakából - főként télen - egymagában elnézte a vasúti műhelyekből a nagyhíd felé áramló emberfolyamot, és azon töprengett, mit rejtenek a műhelyek falai, mit művel ott az a tenger sok ember, akinek lármája éjjel-nappal behatolt szobája falai közé. Az eget örökösen füstkárpitba borító két magas kéményt észre sem vett - túl nagyok voltak és mozdulatlanok. Amikor azonban a házak és az utcák felett (a viuaduktokon, amelyeket az ablakból nem láthatott) nagy, ide-oda mozgó fémkaroktól taszított, piros fényszórós, fekete testű mozdonyok haladtak el szeme előtt, alsó szelepeikből kékesfehér gőzfelhőket lövellve, amelyek elfedték a gépek egy részét s a mellettük süvítve elsuhanó, hosszú háztetőket, a leány megsejtette, mi történik odabent a műhelyekben, s sejtései közelebb jártak a valósághoz, mint az érdeklődésére adott válaszok.