Péklapát [antikvár]

A táblák sarkai kissé kopottak.
Gyerekkori álmom valósul meg ezekben a pillanatokban evvel a könyvvel, amit még csak böngész, kedves leendő olvasóm, mert nem döntötte el, hogy megveszi-e. Jó a borító, tetszik a cím, csak a szerzővel van egy kis bibi. - Tessék mondani - fordulnak az eladóhoz -, ez az a "hajrá, MSZP"-s csávó a Napkeltéből, aki lecsapdossa a KeljFelJancsi nevű rádióműsorában a telefonokat? - Azt tudja legalább, miért Péklapát a címe? - Politika van benne? Nincs?! - Szex? Nincs?! Kaland?! Szóval meglepő és mulatságos? Nem szólok. Hallgatok. Ötvenegy éves koromra megtanultam. Izgatott vagyok, mert egész életemben író akartam lenni, és ez most megvalósulhat, ha ő meg ő meg ő és ő megveszi a könyvemet. Mi több, el is olvassa. És tetszik neki. Úgyhogy pár hónap múlva már követeli a folytatást. Mert szeretek mesélni. Szórakoztatni. Előszóban, írásban. Kedvet csinálni - jót! - az élethez, ami mostanában nem túl vidám. Jut is eszembe egy történet: Évekkel ezelőtt ezzel köszöntem be a rádióműsoromban, hogy ma mindenki annak tudatában csalja meg a férjét vagy a feleségét - ez talán a gyöngyösi, öngyilkosságot elkövető nő idejében volt-, hogy lehet, mire hazamennek, vérbe fagyva találják a családot. Kine