Péntek Rézi [antikvár]

Részlet a könyvből Este tíz felé jár az idő, - szép vidám borközi állapot van kialakulóban a szunyogszigeti halászcsárda minden pontján. A kócos-szájú vén vízi-fuvaros, aki nehéz ladikján ideszállítja az újpestieket a téli kikötő keskeny torkán át, vígabban mártogatja evezőit, ahogy egy negyedik litertől ráspolyos hang dallozására figyel: Sámlit teszek a lábam alá, Ugy hagyítlak az ágyam alá, Sejj dunyha, dunyha, de hosszú vagy, Te meg babám de rosszú vagy!... Emmán döfi, állapítja meg az öreg csónakos, ezek azok a sógormarasztaló nóták, amiktől a becsületes polgár egyszerre könnyebbnek találja a mostanában elnehezült életet. De jól is fujj a az a betyár! Megröcögteti, megkanyargatja, - ahol mélyebb a nóta ösvénye ott lelkiismeretesen belebődül, ahol meg magasabb, ott összeszorítja a torkát, kicsit megemelkedik ültéből és a jobbkeze mutatóujját is ég felé böki, mintegy mutatván a hangnak, hogy arra kell menni, föl, föl! Hát jó muzikális bort mérnek itten, akárki mit beszél, jobban megtanít az énektudomány fortélyára, mint maga a téns Zeneakadémia! Ugy egyébként furcsa, romantikus hely ez a kertvendéglő, a télikikötő kapujában. Dúsgazdag halászmester aranybányája, ahol terítetlen zöld asztaloknál, csorba tányérokból, olcsó evőeszközökkel fogyasztódik a derék dunai hal.