Pest az Pest [antikvár]

A konferálásról Rögzíteni az elröppenő szavakat - ez a vágy sarkallt, hogy konferanszaimból egy kötetrevalót kiválogassak. Nem változtattam rajtuk, úgy adom, olyan csúfondáros hitelességgel, mintha csak egy magnetofonszalag pergetné vissza az észrevétlenül felvett beszédet. Hadd érződjék a pesti aszfaltból kicsírázott, sajátos műfajnak a törvényszerűsége, hogy ezek a kis, komolytalan csevegések nem az olvasók, hanem a hallgatók számára készültek. Készültek? Dehogyis készültek, a legtöbbször csak úgy véletlenül születtek, teremtek, önkéntelenül adódtak egy-egy felvillanó ötlet nyomán a kabaré színpadán, amíg ott álltam a Kedves Közönség előtt félénken, zavartan, és mint egy utolsó szalmaszálba, a brokátfüggönybe kapaszkodva. Nem szépítgettem, nem csiszolgattam őket, meghagytam még a közvetlen beszéd patináját is, a hevenyé-szettséget meg a pongyolaságot, hogy most is úgy hasson, mintha egy egyszerű, pesti ember beszélgetne egy másik egyszerű, pesti emberrel, véletlenül összeakadva a lármás körúton vagy a zsúfolt járművön, vagy egy még zsúfoltabb kávézóban. Még a port se verdestem le róluk, jóllehet egyik-másik téma már régen idejét múlta, de talán az is érdekes, hogy valaki hogyan látta itt az életet tegnap és hogyan tegnapelőtt. Hát még, ha nem is mindig egyformán látta, hanem hol homályosabban, hol élesebben, s nem is mindig ugyanabból a szemszögből!