Pink [antikvár]

Szemem előtt egy vörös-sárga tábla. A sárga az alapszín, a vörös benne egy hatalmas nyíl, melynek hegye felé kellett volna elkanyarodnom egy másodperccel ezelőtt. Az egész most éppen a kocsim motorházába igyekszik beékelődni - sikerül is neki. Megélem azt, amit ellenségemnek sem kívánnék, ha volna nekem ilyenem: halálpontosan tudom, hol és mit hibáztam, és azt is, hogy mi lett belőle. Nem lett volna szabad egyidejűleg letérnem az autópályáról, valamint rágyújtanom és új zenét keresnem a rádióban. Az eredmény egyértelmű; de már mindegy, tehát megadóan belehajtom a fejemet a légzsákba, s ha már ott vagyok, le is válok a tudatomról. Jó érzés. Nem csak a pillanatnyi stressztől szabadulok meg, hanem vele együtt mindattól, ami foglalkoztatott az eddig megtett úton. Minden gondom, bajom, fájdalmam, bánatom ott marad a bántóan erős fényekkel távolodó világban, én pedig elmerülök egy talán nem is véletlenül elébem táruló másikban. Jó ez így - hát ott is maradok. Amíg én ott tartózkodom, valami nyilván történik, mert az általam negligált környezetben fények villognak, hangok erősködnek, de nem tudnak áttörni a falon, amelyet időközben nem is a tudatomban, sokkal inkább a lelkemben építettem, tehát álmomban sem jut eszembe, hogy átlépjek rajta. Jól vagyok. Na, idővel elmúlik ez is: konkrétan rosszul vagyok. Nagyon. Fáj a fejem, hányingerem van, forog velem egy világ, amelyet nem ismerek, de feltérképezek hevenyészve: fehér plafon, kék csempék, csend és fertőtlenítőszag - szóval semmi jó. A tejes ködön át pedig egy idegen arc, amelyben mozog a száj és szólva szól a hang: