Bővebb ismertető
Fullasztó meleg volt: a szállingózó porral borított országút csak úgy szikrázott az égető napsugarakban. Margitka lassacskán bandukolt előre az útszéli akácfák mozdulatlan árnyékában. Amint egy pillanatra megállott, hogy kissé fölemelje szalmakalapjának széles karimáját, hangos szitkozódást hallott a forduló mögül, és nyomban rá pufogó ostorcsapásokat. A fordulón túl volt egy kerítés, a kerítésen túl egy kapaszkodó, és a kapaszkodó előtt állott a kocsi, nehéz, buta kövekkel felrakva. Nekifeszített, remegő lábakkal, könnyező szemekkel, lihegve a hiábavaló erőlködéstől rángatta az istrángot egy barnavörös, vékonydongájú, kócos sörényű, csúnya, kicsi lovacska. Nem tudta átcipelni az otromba köveket. A kocsis pedig ordított rekedten a dühtől, és verte, mint a záporeső. Minden ütésre riadtan, nyihogva rándult neki a Ló, hogy húzzon, de mindig hiába.
Margitka már elment volna a kocsi előtt, de mikor a Ló nagy, bús, könnyező szemeit látta, úgy belenyilallott a szívébe, mint még soha. Egyszeribe visszafordult, odaállott a nagydarab, tajtékzó ember mellé, és elfojtott hangon rászólt:
— De hiszen nem bírja, nem bírja!
Az ember ránézett véres szemeivel.
— Valami baja van a kisasszonynak?