Pistám szerelmei [antikvár]

Borítói kissé elszíneződtek, karcosak.
Lehet-e mindig szeretni? És szerelmesnek lenni? És akire ilyen áldás méretett: milyen?, kibírható-e?, s legfőképp, hogy ő maga elviseli-e? Hogy azonnal szeretnie kell, aki szép, akinek a szeme őt tükrözi vissza, aki attól boldog, hogy ő szereti. Meg lehet-e maradni mellette, s ő meg tud-e maradni? Védi-e szívét az örökös izzástól valamiféle tűzálló ellenszeretet? Az édesanya talán? - nem, ő is kevés, felőle az ő Pistám-ja mindenbe belevetheti magát, úgyis győzni fog; csakhogy a folyamatos győzelem nem életben fenntartó szíjazat. Hiszem, az emberen meglátszik a szeretet. Az is, ha szeret, s az is, ha szeretik. Nem biztos, hogy röpködő tekintete miatt, nem az arcáról sugárzik, nem a homloka redői árulkodnak, nem is mozdulatainak az íve. Egyszerűen csak árasztja, s a levegő másképp hullámzik körülötte. S mi meghökkenünk, és rémülten, csodálattal vagy keserűen - nem tudom -, de mindenképp tanácstalanul elhúzódunk tőle. Sodródni az áradással vagy megkapaszkodni egy partról benyúló gyökérben: lehet-e?, és meddig?... A szerelem a legnagyobb magány - ezt próbáltam ebben a regényben megüzenni; bocsássanak meg érte.