Polt felügyelő nyugdíjban [antikvár]

A vasárnapi fogadós Csend volt. Ám a csendben szavak, nevetések és zörejek visszhangja lapult meg, az olajozott hajópadló szagában pedig konyhaillat és cigarettafüst emléke sejlett fel. Simon Polt, az önkéntesen nyugállományba vonult csendőr levett a polcról egy söröskorsót és kiöblítette friss hideg vízzel. Aztán komótosan kivárt. Egy, az ö gusztusának megfelelő fogadósnak nem volt sajátja a szorgos sietség. Ennek a dicséretes felfogásnak azonban ellentmondott az a körülmény, hogy Polt nem csak fogadós, hanem vendég is volt a saját kocsmájában, méghozzá egy szomjas vendég. Ferdén odatartotta tehát a korsót a csap alá, s óvatosan csorgatni kezdte a sört. Polt ügyelt rá, hogy megfelelő mennyiségű hab képződjön, várt, míg a fehér felhőzet megsűrűsödik, hozzáeresztett egy újabb adagot, újfent kivárt, s végül feltette művére az azt megillető fehér koronát. Ellenállt a kísértésnek, hogy nyomban belekortyoljon, elhagyta a söntést, majd helyet foglalt az ivóban. Megemelte a söröskorsót egy láthatatlan asztaltárs felé, majd belekortyolt, és az sehogy se akart véget érni, de aztán mégis vége lett, mert Polt elhatározta, hogy illedelmesen iszik, s nem vedel, mint egy gödény. „Azok a fiúk, akik közel vannak a tűzhöz, még sohasem végezték jól, mindegy, hány évesek", jelentet-